"Kivonulók" - avagy mi fán terem a spirituális egoizmus

Mottó:

 "Megveted a politikai hatalmat:

Túl éteri vagy ahhoz. 

Lenézed a gazdasági hatalmat:

Túl egalitárius vagy ahhoz. 

Irtózol a katonai hatalomtól: 

Túl békés vagy ahhoz. 

Te a csi erőt, 

A kundalini erőt,

Az ima és a pozitív gondolkodás 

Erejét szereted.

Úgy gondolod, van valami különbség. 

Ram Tzu tudja:

Az egónak szüksége van üzemanyagra."

Egy korábbi blogbejegyzés (http://utkozben-ontheway.blogspot.hu/2013/08/legnagyobb-bun-gyavasag.html) több fész-oldalon is reakciót váltott ki, mindannyiszor átgondolásra inspirálva engem például arról, hogy "legnagyobb bűn a gyávaság".  Íme az összegzés, ahová máig eljutottam:

Néhányan azt állítják, ők már kivonultak a rendszerekből, ezért nem szavaznak, nem foglalkoznak társadalmi problémákkal, közélettel. "Mi már felette állunk a politikának." Ám amíg mindezt interneten teszik közzé, árammal, számítógéppel, a rendszerben szerzett jövedelemből, a rendszerben levő úton, esetleg tömegközlekedéssel hazaérve, a rendszer által üzemeltetett kereskedelemből származó vacsorájuk elfogyasztása után, szerintem addig a rendszer részei.  Vagy amíg a rendszer által fenntartott béke, ne adja ég, háború befolyásolja az életüket, életünket, például hogy akár idilli körülményeket is teremthetünk magunknak a netezéshez,  nem lőnek, nem forronganak, nincs jegyrendszer, és nem kell félni a szomszédtól, hogy gyanús tevékenységünkért feljelent, sem a lefüggönyözött autótól.... 
Hiszen még az is rendszerfüggő, hogy milyen minőségű levegőt szívunk! És amíg ez így van, addig bizony valamelyest el kell fogadnunk a játékszabályokat, de legalábbis felelősséget vállalni a rendszerért, akár még a változtatásáért is... és a benne levőkért, hiszen azok is mi vagyunk. Persze lehet mindevvel nem szembenézni is, ideológiát találni is, vagy a rendszerben szerzett sérülésekre hivatkozva menekülni. Belső út, belső változás kizárólagos szükségességére hivatkozni a kifelé fordulás szükségessége helyett.... 
Azonban belülről változni úgy is lehet szerintem, hogy közben törődöm a rendszerrel. Hiszen olyan nincs, hogy valaki minden szinten leszakad róla. Lehet, hogy nem viszi a gyerekét iskolába... amíg ezt a törvény megengedi. S ha hoznak egy diktatórikus törvényt, máris befolyásolva van az élete. Amennyiben iskolát nem, de áramot, vagy közutat használ. Vagy ha ezt sem, mert saját helikoptere van, és napelemei otthon, üzemanyagot akkor is fogyaszt, és az adótörvények is befolyásolják az életét. Ha orvoshoz nem jár, az oltások szabályozásáról szóló törvények is gúzsba köthetik - ahogy erre most is van példa, van erről vita elég. Ha pedig szülni akar, törvény mondja meg, hogy pl. a Geréb Ágnessel nem teheti, valamint a politika által alakított gazdasági körülmények befolyásolják azt is, hogy milyen minőségű ellátást kap. A vezetők ego-játszmáin múlik, hogy magunk ellen fordítjuk-e a szomszéd országokat, az EU-t, vagy bárkit, ami gazdasági életünket, de akár fegyvertelen békénket is befolyásolja. Egyszóval ha én belülről változom, attól még törődhetek a rendszerrel, bízva abban, hogy az egyének változásától lassan változik az is. Ja, hát biztosan nem olyan látványosan, és radikálisan, mint az, ha valaki látványosan és radikálisan beköltözik egy barlangba, esővizet gyűjt, tábortűznél melegszik, és letojja, hogy a gyerekei milyen iskoláztatást kapnak, mennek-e egyetemre, mert nekik is ezt a barlanglakó életmódot szánja...
Hivatkozhatunk arra is, hogy jogunk van így dönteni.
Nem tudom, mi az a "jog" most ebben az értelemben. Amíg valaki benne van a rendszerben, az én szememben nincs "joga" mellőzni, elhanyagolni azt. Az egyén elakadásait, korlátait koronának álcázni, piedesztálra emelni pedig szemfényvesztés. Én így látom. Mindenesetre szerencsére nem én vagyok az égi bíráló, a földön pedig úgyis megkapjuk, ami jár, és éppen kapjuk is, és éppen azt. Na persze lehet, hogy a barlanglakó élvezi a döntései gyümölcsét, de azt nem tudni, hogy a gyerekei is fogják-e majd az ő döntéseit élvezni, amint cseppet felnőnek... vagy hogy a település, aminek közelében van a barlang, tanya, bármi, fogja-e élvezni a döntései következményeit, mert mondjuk épp ennek a családnak a szavazata hiányzik ahhoz, hogy egy jó szándékú, rátermett polgármesterük legyen a csak saját javát kereső dilettáns helyett. És a kör tovább szélesíthető... Mert minden döntésünk befolyásol másokat. És amíg a fizikai világban, anyaggal körülvéve élünk, nem tudom, nem felelőtlenség-e ennek a világnak a törvényszerűségeit figyelmen kívül hagynunk, valami ál-spirituális lebegés miatt, hogy na nem, kérem, mi már az éteri világban élünk, nekünk ezzel foglalkozni már piszkos munka.
Hivatkozni lehet továbbá arra is, hogy "sokan vagyunk, akik így gondolkodunk". Ám a mennyiség érv-e valamely érték mellett? Ennél talán többet tanultunk már a történelemből. Az önálló gondolkodást pedig akkor is könnyen feladjuk, ha az egyik nyájat egy másikra cseréljük. 
A személyragok és névmások szúrnak leginkább szemet a neten magukat fényező  "kivonulóknál". "Én", "az én fejlődésem", "az én jogom"... És mi van a közösséggel? Mi van az embertársakkal?  Nem az bántja a szemem, hogy valaki nem foglalkozik politikával (a politika úgyis foglalkozik vele), hanem ha ezt meg is ideologizálja, mintegy felsőbbrendű magatartásként piedesztálra állítja. Vannak korlátaink, amit nem tudunk most még átugrani, de ezeket diadémként mutogatni...  ez az, ami szemet szúr.
Van amikor bűn elfordítani a fejünket. 
A sokat emlegetett "rendszer" is - miképp a magukat Felébredettnek és spirituálisaknak címkézők - szeretné kinyomni a ködökön, önfényezéseken átlátó szememet, és befogni a számat, de ezt a törekvését belülről korlátozom, amennyire tőlem telik. "Kiszállni" voltaképpen könnyebb út, mert illúzió, illúziók között pedig le lehet élni akár egy egész életet is. Ahogy én látom, valójában ebből a kapcsolódásból tökéletesen leszakadni - feltéve, hogy emberi életet szeretnénk élni - nem lehet, legfeljebb redukálni az érintkezési pontokat. Tán nem is kell teljesen kiszállni, hiszen nem csak individuumok vagyunk, hanem egy lánc, egy kör részei. A buddhizmus szerint a többiek nélkül nincs is haladás, nem létezik egyéni fejlődés, nincs  elkülönülés, hogy "én", "ti", "ők", mindez illúzió. Ám valami hasonló következtetésre józan ésszel is eljuthatnunk.  Egymástól függünk, fizikai, érzelmi és szellemi síkon is, és ha a rendszereink szennyezettek, bennünket tükröznek, mi építettük, és szennyeztük be őket.  Ezen nem segít egy új, "Kivonulás" című színdarab megírása, az csak szemfényvesztő játék. Spirituális egoizmus.  (Bár ezt az elnevezést nem én találtam ki, azért magam sem vagyok még címkézés-mentes. Sőt, a vélemények megvitatása során avval is szembe kellett néznem, hogy jómagam sem tudok még az életem minden területén tökéletesen felelősséget vállalni, ám remélem, nem szoktam a gyengeségeimet erénynek álcázni.)
Nem kell mindannyiunknak boddhiszattvaságot vállalnunk. Ám úgy hiszem, aki valóban felébredt, átérzi a többiek iránti felelősségét legalább annyiban, hogy a még alvók életét meghatározó anyagi világ keretei között megteszi mindazt, amit tud, felismerve, hogy a felemelkedéshez, ébredéshez is az anyagon át vezet az út.
A fizikai világban dualitásban élünk, és ezt a feszültséget talán érdemes megtanulnunk elviselni. Addig is, míg kemény munkával - ezt nem csak imitálva - egyszer majd talán mindannyian feljutunk a földszintről a negyedik emeletre.

Sok minden akadályozhat bennünket a belátásban. Például a kognitív disszonancia, mely az egónknak segít kétségbeesetten védeni önmagát. Vagy az érzelmi sérüléseinkbe kapaszkodás. Ezekre észérvekkel nincs orvosság, más utak vezetnek a gyógyuláshoz...
Csak arra vigyázzunk, hogy "A tíz spirituális úton terjedő betegség" egyikét-másikát el ne kapjuk!

UTOSZO (2014. oktober 1. Cadiz)

„Nos, azért születünk ide a fizikai világba, mert itt olyan dolgokat lehet tapasztalni, amilyeneket a szellemi világban átélni nem lehet; ezek átélésére kell leszállni ebbe a fizikai világba.

A fizikai világban átéltek eredményeit pedig fel kell vinni a szellemi világokba. Akkor lehet ezt elérni, ha a fizikai világba is belemerülünk: szellemünkkel megismerő módon kell belemerülnünk a fizikai világba, éppen a szellemi világ kedvéért.Hogy radikálisan fejezzem ki, amit mondani akarok, vegyünk egyszer egy jelenkor normális embert, aki rendesen táplálkozik, szükséges számú órát alszik, időben reggelizik, ebédel és vacsorázik s így tovább, szellemi érdeklődése is van, sőt ez az érdeklődése erőteljes, mondjuk tagjává lesz egy Teozófiai Társaságnak éppen szellemi érdeklődése miatt. Ott el is követ minden lehetséges dolgot, hogy megtudhassa, mi folyik a szellemi világban. - Vegyünk egy ilyen embert: úgyszólván a kisujjában van minden, amit a jelenkori teozófiai irodalma feljegyez. De közben a maga szokványos életét éli. Vegyük hát ezt az embert. Mit jelent minden tudása, amit magas szellemi érdeklődésével elsajátított? Belső, szellemi gyönyörűségére szolgálhat, valódi luciferi élvezetet okozhat neki mindez, bár rafináltabb és kifinomultabb élvezetet. Semmit sem fog átvinni belőle a halál kapuján, semmit sem visz át ezen a kapun! Mert lehet, hogy az ilyenfajta emberek között van olyan, s ez nagyon gyakori — akinek bár kisujjában van, hogy mi az étertest, hogy mi az asztráltest stb., ám fogalma sincs róla, hogy mi történik, ha ég egy gyertya. Fogalmuk sincs, hogy milyen varázslatos művészi eljárások eredménye az ott futó villamos. Utazik is villamoson, de nem tud róla semmit. Sőt még tovább mehetünk: bár kisujjában van. hogy mi az asztráltest, az étertest, a karma és a reinkarnáció, de fogalma sincs róla, hogy például a mai proletár emberek összejövetelein miről beszélnek, mire törekszenek. Ez nem érdekli őt, csak az, hogy az étertest hogyan néz ki, vagy az asztráltest. És az sem érdekes számára, hogy milyen úton jár a tőke, milyen úton jár, miután a XIX. század kezdete óta tulajdonképpen uralkodó hatalommá vált. Semmit sem ér a tudás étertestről, asztráltestről, ha meghal az ember. Ezt ki kell mondani a szellemi világ valóságos ismerete alapján. Értéke csak akkor van, ha az ismeret eszközzé válik, és általa bele tudunk merülni a materiális életbe. Azért, hogy itt a materiális életben felvehessük azt, amit a szellemi világban fennünk nem lehet, de oda át kell vinnünk.” Rudolf Steiner