Zazen

A vipassanánál van mibe kapaszkodnia az elmének, akad amivel elbabráljon. Légzésfigyelés, testérzet-pásztázás ki és be, fel és le, oda és vissza...
Gondoltam, nehezítek egy kicsit. Jöjjön a zazen! Tegnap jött is. Ültem egy fehér fallal szemben, attól húsz centire, és jólesett. Nem mondom, hogy teljes kiüresedés, de már az is tiszta haszon, ha csak tizedannyit jár az agyam, mint szokott. És a sikerélmény, hogy moccanatlanul bírtam két ülést. No jó, nem lótusz, még csak nem is a fele, csak egy szolid burmai lábtartás. De a rugalomtalanságomhoz (az ezt a szót megkedveltek tiszteletére írom így), és ahhoz képest, hogy a vipassanában egészen szabad ülésmódot alkalmazok, no szóval... Hogy különösebb elnyomorodás nélkül azonnal képes voltam felállni a végén, az még szóvalabb.

Jól van, kezdem elölről. Mindjárt is ott, hogy bár olvastam a kiírást a fekete, kényelmes ruházatról, ebből csak az utóbbit sikerült megjegyeznem. Talán nincs is olyan szín, amit nem viseltem magamon. Egy fekete szerzetesi ruhába öltözött, kopaszra nyírt fiatal nő várt. Írnám én, hogy lányka, ám ilyet talán nem illik. Tarka játszóruhám láttán mosolyogva legyintett, hogy nem tragédia, a fekete csak templomban lenne igazán fontos, itt a meditációs szobában kevésbé.  Türelmesen, biztatóan magyarázta, hogyan üljek, mutatta a vonatkozó mudrákat (kéztartások), azt, hogy milyen szögből és milyen lépéssel közelítsem meg illetve hagyjam el a helyemet, miként tudok lazítani,  ha még nem sikerül az ürességet elérnem, és elviselhetetlennek tűnik a fájdalom. Amikor elkalandoztam - talán a légzésemen hallotta -, megtörte a csendet, és mondott néhány támogató mondatot, ha tévedtem lépéssel, bármivel, kedvesen és némán mutatta meg újra. 
A végén megkérdezte, milyen volt nekem.  Csak mi voltunk ketten, hát felszabadultan meséltem, hogy valaha, az első zarándoklaton előretartott telefonnal mászkáltam a településeken, hátha találok valahol megcsapolható wi-fit, és egész nap a következő posztot fogalmazgattam... Míg el nem tört a korsó, vagyis míg tönkre nem ment az antenna. Szép tanítás volt ez is, de nem akadályozott meg abban, hogy most is, a fallal szembenézve ne azon gondolkodjam, hogyan fogom ezt a blogban megírni. Olykor persze sikerült elengednem a gondolatot, és megéreznem, meg is fogalmaznom, hogy "ez itt már az üresség". Csakhogy - haha - épp ezért nem volt az. Ezen mindketten hangosan nevettünk, ő teli szájjal, csak úgy rázkódott az a tar fej. Óvatosan kérdeztem, jöhetek-e legközelebb is, és persze hogy, őszintén örül. Láttam rajta, hogy tényleg. A zen alapból szigorú, én mégis azt hiszem, ez is emberfüggő. Együtt érző szeretettel fogadta a tanítványt, aki tanulni szeretne, még ha olyan sutácska is, mint én. Hálát és tiszteletet éreztem.  

Vajon jó ösvényen járok, ha a névtelen vagy nagynevű mesterecskék helyét lassan alázatos tanítók töltik be? Ha igen, akkor bárcsak tudnám tartani az irányt...

Vonatkozó blogbejegyzések:
Vipassana R2D2
Egy cseppnyi lélekzet