18 000 és az első születésnap

Mottó: 

Az emberi lény mint egy fogadó ház

Minden reggel más vendéget vár

Az öröm a szomorúság és a hitványság

Gyakori vendégek

De nagy ritkán a tudatosság is betéved

Fogadd be őket szívesen

Még ha a fájdalom is durván bedörget

Adj neki helyet

Hisz ő is a te vendéged

Fogadd be őket szívesen

Mert új örömöket hoznak neked

A szégyenkezés a rosszindulat 

Borús gondolatok

Szívéllyel fogadd őket úgy szintén

Légy hálás mindegyiknek

Mert mindnyájan Istentől jönnek

(Rumi: A fogadó ház)

A legelső bejegyzés egy éve született. Benne az egymondatos gondolat azóta többoldalnyira bővült - hatottatok rám Kedves Olvasóim, kalákában írtatok hozzá, akár tudtátok, akár nem -, s ez talán jelzi a megtett utat is. Folyamatban van egy másik, melyhez - a ráció által felfoghatatlan módokon - szavakat, képeket, zenéket, gondolatsorokat álmodtatok az ujjaim alá.

Köszönöm, hogy útitársaim vagytok, együtt botladozunk, tanítjuk egymást egy darabon. 

A számláló pörgése, a tizennyolcezer letöltés java visszhangtalanul érkezett.  Nem vagyok újságíró, nehéz megszoknom a gondolatot, hogy jobbára  valamiféle szürke, alaktalan közegbe hullanak szavaim. E blog nincs hirdetve, gyakran el se tudom képzelni, kik járnak erre.  Olykor megkérdeztem, kik vagytok Ti, akik itt vagy a fészbukon jeltelenül olvastok, ám kevesek válasza jutott el hozzám. Azt hiszem, időközben megértettem valamit. 

A fészen látott link nyomában idetalálni, majd visszamenni tetszést vagy nemtetszést nyilvánítani túl sok időt vesz el, az információáradatban érthető a rövidítés, és az is, ha ezen az oldalon se keresgéli senki, hol lehet hozzászólni. 

A mostanra kialakult, illetve alakuló társadalmi helyzetben a politika iránt érdeklődők egy része okkal fél exponálni magát azzal, hogy világnézetéről jelet hagy a külvilág számára. 

Az Útközben blog egyébként is egy megosztó oldal. Azok közül, akik úgy gondolják, spirituális úton járnak, sokan hárítják a társadalmi témákat, és fordítva. 

Nem vagyok feldmáros, pálferis, tantra jógás, camino klubos, politikus, apolitikus, buddhista és semmilyen vallásos, alternatív, konzervatív,  urbánus, népies, feminista, ezoterikus... akkor sem, ha mindenből megtanultam azt, ami tőlem éppen telt, és ha ezen csoportok vagy emberek valameddig a saját kutyájuk kölykének vallottak, vallanak is. Idővel csalódottan hullanak ki mellőlem. Ugyanakkor mindez együtt vagyok.

Elvárásra nem tudok identitást vállalni, nem is hiszem, hogy jól tenném.  

Amint az a  Használati utasításban régóta olvasható, önmagamat ébresztgetem. 

Visszatérő gumicsontom a fejlődést gátoló bálványimádás-rajongás-tekintély-hatalom-visszaélés  témakör , ennek szellemében igyekszem, tanulok semleges maradni az irántam időről időre fellobbanó rajongással és a gyűlölettel kapcsolatban is. Nem szeretnék időt tölteni senki kivetítéseivel, elvárásaiknak megfeleléssel, nem kívánok igényeket kiszolgálni. És tanulom azt is, hogy a keskeny útnak a népszerűség látja kárát. Hát hagy lássa!

A blogírás tapasztalatai közé tartozik, hogy a netezők pszeudo-világa hűen tükrözi a valódit. Emberi játszmák itt és ott, rajongás, csalódás, hárítás, "szerelem",  kivetítések, és megint elfordulás. Van aki terápiát várt tőlem, gurus szerepjátékot, család- és barátpótlékot, van aki a világképe megerősítését, van aki mást. Nagy a fluktuáció, a jövés-menés, feliratkozások és leiratkozások, sértett háttérbe húzódás, lekicsinylő legyintés és nyílt rajongás váltják egymást. 

A blog körüli történések a társadalmi folyamatokat is jelzik. A Nemzethelyzet-sorozat két bejegyzése nyomán hekkeltek, zúdult rám fenyegető telefonok, üzenetek áradata, különböző fórumokon lejáratókampány, a fész-oldalra tapadó "figyelő emberek". A legtöbb ember nem szereti, ha valaki a bálványait megkérdőjelezi.  Felháborodott olvasók, köztük a magukat személyes barátaimnak lefestők távoztak csendben vagy átkozódva, kisodródtam az olvasóbázisom alapját adó csoportokból. Számomra az aránytalan túlreagálások lakmuszpapírként jelzik, hogy takargatott, árnyékba dugott témákat súrol gyertyám gyenge fénye. Azt is mutatják, mely pontokon van még magamban, magamnak is dolgom. 

Hiszem, hogy a társadalmi elfojtások ugyanazokon a területeken aktívak,ahol a sajátjaink is.

Azt látom, hogy a politikára fókuszálók ugyanúgy pótcselekvésbe menekülnek személyes valóságuk kényelmetlensége elől, ahogy az attól elfordulók, éppen csak másik oldalt választanak egyoldalúságnak. Magam is jártam mindkét cipőben. A társadalmi kérdéseket hárító, magukat spirituálisnak jelölők időnként rám zúduló rosszallására  ez a válaszom:

Nem lehet elengedni semmit, amivel nem néztünk szembe, nem éltük meg, nem fogadtuk el, nem szerettük meg magunkban. A valóság, a nem szeretem dolgok letagadásából, szépítgetéséből nem elengedés, csak önámítás születik, rosszabb esetben mások ámítása is. Hiába fényezzük a felszínt, ha a mélyünkben árnyékba fojtott, gennyező sebek vannak. Lehet rájuk díszes selyemből fedőkötést tenni, ám attól azok még bűzlenek és fertőznek. Ha e sebek létezését is tagadjuk , nincs gyógyulás, csak hazugság.
A történelem és az idő távolságában pedig könnyebb Hitlerben is az egykori kisbabát szeretni, "pozitívan" gondolkodni róla (feltéve, hogy épp nem a mi családunkat irtotta ki a szemünk láttára), mint az egészen közeli, saját árnyékunkkal szembenézni. Az előbbi szentimentalizmus, az utóbbi bátorság, őszinteség. Magam ezt választom, még ha ez a nehezebb út is, és folyton orra bukom a saját lábamban... Egyszer majd odaérek... és ha már ott leszek, hogy valóban tudom szeretni Hitlert is, egészen biztos, hogy majd nem hintem az igét a fészbukon. Istenek nem szoktak posztolni. Addig azonban, míg ilyen eszközökön lógok, elfogadom, hogy úton vagyok, és nem térítek, nem oktatok ki senkit, és nem ámítok azzal, hogy már megérkeztem, az enyém az egyedüli igazság. Ha ezt mondanám, csak a vakokat tudnám kábítani, az pedig milyen sikerélményt adhat? Aki lát, az látná az ellentmondást. 

"Engedd megtörténni, hagyj teret mindennek, miért foglalkozol olyasmivel, ami boldogtalanná tesz?... " Destruktív erők mellett szó nélkül elmenni, a felelősséget nem vállalni, univerzumra, istenre tolni nem szeretet, szerintem egyszerűen csak infantilizmus. Ezt erényként mutogatni pedig spirituális egoizmus. Minden módszer, minden út hasznos és hiteles lehet a szememben, ha nem menekülésvágyból fakad.  

Hagyatékot írok, nem tölthetem az időt ámítással. Csatornákat tisztítok, újakat nyitok. Szándékom szerint felfelé. Legelőbb magamban, s bónusz, ha - most, egy év vagy évtized múlva, amennyiben lesz még blogspot, és e blogot se dúlják szét  - erre jár valaki, akit egy-egy sor továbbgondolásra késztet. Valami abból, ameddig eljutottam. 

Áldás legyen mindannyiunk útján!

Vonatkozó blogbejegyzés:

Használati utasítás

Istentisztelet