Tennessee Williams darabja ugyanebben a felállásban (rendező: Tordy Géza, Blanche: Eszenyi Enikő, és még László Zsolt, Venczel Vera...) futott tizenhárom éven át a Budapesti Kamaraszínházban, és nem hogy elkopott volna, de most a Pesti Színházban, pótszékes teltházzal játszák.
„Williams minden kortársánál határozottabban állt ki a szomorú és magányos emberek mellett, akiket a nagy tolongásban oly könnyen eltaposnak. Valóságos Szent Ference volt ő azoknak a gyenge, sebezhető lényeknek, akiket a világ bulldózerei a legcsekélyebb aggály nélkül, oda sem figyelve lapítanak szét. (…) Mély együttérzéssel tárta fel a szív azon titkait, amelyek megannyi gyengeségünk táptalajául szolgálnak, és soha nem volt rideg és érzéketlen a gyengeségek iránt. Megértette, hogy a legnagyobb kapocs az emberek között a létezés kínja – és mert valamennyien ettől szenvedünk, nem ítélkezhetünk azok fölött, akik a kín terhétől összeroskadnak.” (http://vigszinhaz.hu/szindarab/248+a+v%C3%A1gy+villamosa/)
Van itt minden, mint a búcsúban: házasságon belüli prostitúció legitimálása, azon kívül álszent elítélése, végzetes kiszolgáltatottság, megalkuvás, kapaszkodás, eltiprás, félelem, a szeretet nevében cserbenhagyás és árulás, önámítás, erőszak, magány, az önvédelem végletes változatai, generációk testi-lelki-szellemi nyomorának továbbörökítése, végtelenített fájdalom, hétköznapi személyiségzavaraink széles palettája ... Csak tessék, tessék! Jut mindenkinek elfojtásból, hárításból, kivetítésből is! Mind tettesek és áldozatok vagyunk egyben. Aki eddig nem mert a saját árnyékával szembenézni, megpróbálkozhat a feldolgozással a nézőtérről. Ha van értelme és indíttatása hozzá, bizonyára meg fogja találni a magáét. Terápiás célból érdemes az első sorok valamelyikébe jegyet venni, hiszen Eszenyi Enikő tükör-arcán percenként váltakoznak az érzelmek. A vidám este nem garantált. Mindazonáltal...
Nosza, színházra és gyógyulásra fel!
Lábjegyzet:
Woody Allen Blue Jasmine-jából vagy a pénz, vagy a lélek fogyott ki, a fenti történet feldolgozásának igencsak a felszínén marad. És még így sem egy könnyed, randevús mozi.
(A főszereplő kapott is Oscart érte később.)
Ugyanez másképp: Tatabánya, Jászai Mari Színház (2014.05.08.)
Közhely, hogy vízfejű ország vagyunk. Ha ugyanezt a fővárosban adnák, záporozna a szakma és a sajtó figyelme. A rendezőt (Guelmino Sándor) nem ismerem, Tatabányán még csak az Édes Annát láttam, szintén Kerekes Évával. Nem tudom, mit kevernek errefelé a csapvízhez, ám lehet, hogy érdemes lenne rászoknom. A többi nem ismerem színész játéka is legalább méltó volt a Pesti Színházihoz, ha éppen túl nem szárnyalta azt.
Kerekes Éva nem eljátssza a szerepet, ő az. Magából halássza elő, vagy a világból szippantja fel, ő mindig éppen az, amit ráosztottak. Most Blanche.
A pesti darab nyers sarkosságához képest ez lágyabb, lekerekítettebb, és máshová helyezi a hangsúlyt. Mégis, ebből a visszafogottabb háttérből számomra karakteresebben emelkedik ki a dráma, egyértelműbb, hogy Blanche beteg, és a többiek, akik képtelenek az ő betegsége tükrébe nézni, maguk sem egészségesek. Éppen ezért muszáj összetörniük és eltávolítaniuk ezt a tükröt. Itt jobban kidomborodik, hogy ez voltaképp egy bizarr Krisztus-történet, megváltás nélkül. Szép megoldás, hogy az idillivé hazudott gyerekkor a régi hintaló szimbolizálja, és hogy Blanche helységről helységre haladva mindig visszanéz az előzőbe. Sok más finom, ötletes megoldás annak érzékeltetésére, hogy itt az lét nem más, mint menekülés az idealizált múltba, hárítás, ámítás és önámítás, kivetítés, önmaga helyett egy bárány feláldozása. A bárányé, amely attól a társadalomtól sérült, amelyik most megfeszíti. (Hazai pályán is körülnézhetünk...)
A zárójelenet "győztes" házaspárja ül a nászi ágyon, és mi látjuk, amit ők még nem. Soha de soha nem lesz olyan az életük, mint korábban. Az eddig összetartó élethazugság nem működik többé.
Szívem szorult, levegőt se kaptam.
Lábjegyzet: Délutáni előadáson jártam, a közönség egy része iskolás csoportokból állt. Előttem két hatodikos-forma fiúcska ült (hogy őket miért hozták, rejtély). Az egyik zizegős melegítőnadrágban, sötétebb arcbőrrel... Ez így együtt elég volt liberalizmusom kútba pottyanásához, az előítéleteim felbukkanásához. ... Ámde nem úgy történt. A végén lelkesen tapsoltak is. Muszáj volt "szuper klasszak voltatok" megszólítással a fejüket megcirógatnom.
(Ez a bejegyzés hogy, hogy nem, 2014. május 13-án kikerült a tatabányai Jászai Mari Színház fészbuk-oldalának üzenőfalára.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése