2013. július 23., kedd

Elakadt gyászfolyamataink, avagy a kognitív disszonancia hatalma

Mottó: "Ez egy nagyon komoly feladat, egy teljesen új életforma - a valóságban és a valóság szerint élni ahelyett, hogy hamis álomban ringatózó elméd berögzült és korlátozó eszméi, hitei és impulzusai irányítanának." (Adyashanti - Az üresség tánca)

Veszteségeink lehetnek elhunyt szeretteink, tönkrement kapcsolataink, immáron lerendezhetetlennek tűnő  ügyeink, gyógyulatlan sebeink, odalett egzisztenciánk, elmulasztott lehetőségeink, életünk boldognak megélt korszakai, egészségünk elvesztése, ábrándjainké, mítoszainké ... szinte bármi, amit annak élünk meg. Meg kell őket gyászolnunk, és a továbblépéshez szükséges a gyászfolyamat végére jutnunk (Elisabeth Kübler-Ross: tagadás, düh, alkudozás, depresszió/zavarodottság, elfogadás), ellenkező esetben a megrekedés váratlan helyzetekben okoz zűrzavart életünkben,  elakadt vérrögként életünk bármely területén megnyilvánuló lelki trombózishoz, majd testi bajokhoz vezet, s mi talán nem is tudatosítjuk a baj okát.  Legvégül pedig a saját életünket is el kell engednünk.
Tagadás például az elhunyt ruháinak tartós megőrzése. A düh fordulhat a beteg irányába (miért dohányzott annyit), az orvos felé (nem végzi jól a munkáját), de önmagunk felé is, bűntudat formájában (ha jobban figyeltem volna rá). Alkudozás lehet a csodadoktorokhoz futkosás, vagy a vegetatív állapotot fenntartó gépekre kötés is. S ha mindez hiábavalónak bizonyul, jön a depresszió, a feladás, apatikus beletörődés, vagy esetleg összezavarodottság,  például önsajnálat formájában, hiszen mi megtettünk mindent, nem lehet "normális", a világ természetes rendje, vagy Isten akarata szerint való a kudarc. Az elérendő cél a feldolgozás,  a szembenézés utáni megbékélés, az elfogadás,  a teljes és őszinte megnyugvás. Ez fejlődésünk kulcsa, így léphetünk csak tovább.

Tapasztalatom szerint  a stációk gyakran összekapcsolódnak a kognitív disszonancia állapotával. Vegyük példának egy idol lelepleződését, egy illúziónk, hiedelmünk elvesztését, vagy épp egész világképünk megingását, leomlását. A korábbi véleményünknek, tapasztalatunknak, érdekeinknek ellentmondó élmények hatására, önigazolási kényszerből végigjárhatjuk a fenti lépcsőfokokat... s szerencsés, ha valóban végig. Különben álomvilágban élve pazaroljuk éveinket, vagy beleragadhatunk a múltba nézés, másra mutogatás, vádaskodás,  arrogáns megtérítési szándék, monománia, esetleg éppen az önemésztés állapotába... A leleplező, a "hírnök" iránti gyűlölet pedig  az erőviszonyok függvényében akár boszorkányüldözéssé, meghurcolássá, ellehetetlenítéssé, még háborúvá is fajulhat, legyen szó a magánéletünkről vagy  társadalmi folyamatokról. Az alkudozás fázisát ilyenkor a ködösítés jelentheti ("van némi igazság ebben, de azért ez túlzás", "igaz, hogy elkövetett/tem néhány hibát, de alapjában véve jót akar/ok"...). S ha még így sem tudjuk elhallgattatni háborgó lelkiismeretünket, ébredező tudatosságunkat, állandósulhat a depressziónk, vagy igazodási pontjaink teljes összezavarodásának gyötrelmes állapota (hiszen éppen ettől óvtuk magunkat, ezt hárítottuk a tagadással!), könnyen befolyásolhatóvá,  megalkuvóvá, szélkakassá,  vagy épp csak felszínes emberré  válhatunk. Hétköznapi szinten például könnyen ürügyet találhatunk arra, hogy miért nem megyünk szavazni ("nem érdekel a politika, kiábrándultam, mind csalók"), ahelyett, hogy felvállalnánk az alapos, akár történelmi szintű, önálló tájékozódás, az önrendelkezés felelősségét, elhordoznánk annak feszültségét, hogy nincs tökéletes megoldás, de mindig lehet legalább a kisebbik rossznak látszó szereplő mellett dönteni. Vagy magánéleti elakadásainkért okolhatunk mást, másokat, s most nem is ahhoz a szinte már közhelyes igazsághoz szeretnék kilukadni, hogy nézzünk inkább magunkba, inkább oda, hogy ha már a szembenézésen túl vagyunk, meglehet, hogy annak feszültségét kell tudatosan elhordoznunk, hogy tudjuk mi lenne a helyes út, min kéne változtatnunk, ám jelenleg erre még képtelenek vagyunk. 
Ha nem így teszünk, ha nem vállaljuk a felelősséget magunkért, netán gyengeségeinket piedesztálra is állítjuk, mások által követendő normaként definiáljuk, mindenképpen elszakadunk a valóságtól.



Kívánom, hogy merjünk szembenézni magunkkal. Elakadásainkat, gyengeségeinket ne kiáltsuk ki erénynek, és tudjuk őket piedesztálnál magasabbra emelni. Bárcsak mindannyiunkban lenne elég bátorság a feldolgozás útjának végigjárásához!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése