2013. április 7., vasárnap

Mindennapi csodáimból 1. - Gyógyulás, gyógyítás


Madárka

Törékeny madárka az ágyban, vénájába transzfúzió csöpögött akadozva. Minden második héten kezelésen fekszik bent, ám mi most találkoztunk először. A kis szobában egyedül, megadóan feküdt a csontsovány, áttetsző bőrű fiatalasszony, arcán szelíd, kitartó mosollyal. A lábához álltam, és ott ragadtam vagy harminc percre.
Imádott szakmájától indult a beszélgetés, elsőre kutyusom tavaszi fazonváltásán nevettünk teli szájjal. Aztán a segítőkész szomszédokra és a férjére került sor, akinek az első felesége a szemben levő szobában hunyt el, szintén daganatos betegségben. Hat gyerekükről is hosszan mesélt, azoknak további sorsáról (2-4, egy se közös), a velük kapcsolatos adminisztratív teendőkről, a családtagok vélhető sorsfeladatáról humorral és bölcsen. Azt kérte az imádott férjétől, hogy ha ő elment, keressen új asszonyt, ám előre kérjen tőle orvosi vizsgálatokat, nehogy megint így járjon... Ezen is kacagtunk egy sort. Majd picit elhalkult, úgy mondta, hogy fájlalja, a két éve tartó betegsége alatt egyre ritkábban képes örömet nyújtani a párjának. Néhány szót sutyorogtunk arról, hogy ha a régi módon már nem is, talán vannak még lehetőségek, hogy adni tudjon, és rövid otthonlétei alatt akár közös örömük is lehet (... egy haldokló szexuális felvilágosítása?... ), aztán a közeledő vizit hírére elbúcsúztam és mosolyogva, feltöltődve léptem ki. Talán látom még, talán nem, de biztosan emlékezni fogok rá.

Hogy lehet egy félórás történet egyszerre abszurd és életszerűen tanulságos, 
felemelő és lesújtó, kacagtató és megrázó?



Repülni meg lehet tanulni


Kórház, onkológia, a heti szokásos. Ámde egy tíz éve (!) kezelés alatt álló asszonyba botlottam. Mosolygós, nyitott, kommunikatív, intelligens. Már mindent tud a kór és a kezelések fázisairól, ezért az új betegek őt kérdezik a várható tünetekről. Válaszol, de aztán semmi többet nem beszél betegségről, inkább utazásról, unokákról, az otthon  eltöltött hetekről. S hallgatja a többieket az "kinti" életükről. A puszta léte, és a léte milyensége vigasz, példa és biztatás a többieknek. Hogy lehet így is, és lehet tíz évig, de tán még tovább is. Ő azt mondja, addig fog élni, míg szükség lesz rá. S hogy megtanulta: amit az ember akar, nem számít, az az érdekes, amit a fentiek terveznek el.Meg azt, hogy nem elég másokért mindent megtenni, magával is törődnie kell az embernek, magát szeretni, pihenni hagyni, kicsit kényeztetni, különben megbetegszik. A másokért és a magamért... egyensúlyban tartani. Ezt tanítja a gyerekeinek is, hogy ne mindig csak hajtsanak, adjanak maguknak időt élvezni a pillanatot, együtt lenni, örülni.  Nem úgy éli meg a helyzetét, hogy elvettek tőle, hanem hogy kapott csodás tíz évet, és igyekszik jól kihasználni, figyelni a jelekre, a "vezettetésre" és a tanulságokra.   Már rég elengedte az akarást, nem kapaszkodik az életbe. Láthatóan hívő, nem vallásos.  És jól van. Gyenge szárnyakkal is repül.
Újra szerepcsere "áldozatává" váltam,  én lettem alaposan feltöltve. Utána mosolyra bírtam két nővért, egy hozzátartozót, és még magamnak is maradt egy nagy adag belőle. Néha érdemes halálos betegek közé menni Életért.


Nevetésjárvány

Van ez a kis "perverzióm", hogy halálos betegek közé járok nevetni...
Délelőtt angolóra egy native-speaker tanárral, aki egész frusztrált életét sajátos humorrá szublimálja. Most kivételesen fergeteges beszámolóját hallgattuk, néztük - volt mit! -, milyen magyarnyelv-tanítási módszerekkel találkozott az itt töltött tizenöt éve alatt. Könnyünk záporozott a nevetéstől, néhányan kemény záróizomzati munkával kisebb folyónyi balesetnek  is  próbáltukl elejét venni. Magamban kacarászva gurultam el a kórházig, suhantam végig a folyósokon, az ott várakozókat néhány szóval vidítva, benéztem a szobákba, mosolyhullámot hagyva magam után, hazaindulásom előtt pedig az oly zárkózott férfibetegek közül egy felsóhajtott, hogy  de kár, mert olyan jót nevettünk! 
Ha nincs ilyen jó kedvem, akkor "csak" meghallgatom őket, olykor pedig a betegek nevettetnek meg engem. Ez azonban sokkal jobb. A következő óránkon elmesélem majd Nick-nek, hogy milyen jót cselekedett legutóbbi  műsorával. 


Flow a kórházban


Négynapos ünnepre jószerével csak azok maradnak bent az onkológián, akik mozdíthatatlanok. Egyetlen nővér jutott a kevéske, mindössze nyolc betegre, akikből hét azonban végstádiumú, egyikük éppen haldoklik, és csak egy tudja magát nagyjából ellátni. Ennek a nővérnek kellene kíméletesen  emlegetni őket. Ő pedig a szokásos és elvárt teendőkön túl szerette volna még megmasszírozni is, hűsítő és fertőtlenítő krémmel átkenni a rossz vérkeringésű, moccanni képtelen, dekubituszos betegeket, és kitörölni a szájukat. Ekkor léptem be, a folyosón rámosolyogtam, és kezébe adtam egy otthon már nem használt gyógyszerekkel teli szatyrot. Visszamosolygott, s mentünk tovább a dolgunkra, mikor hallottam, hogy utánam szól. A nevemet se tudja jól, de hát csak én voltam ott egymagam. Óvatosan megkérdezte, tudnék-e segíteni? Régóta nem csináltam ilyesmit, nem is hiányzott, itt nem is várják el az önkéntesektől. Sovány, magatehetetlen, felfekvéses betegeket emeltünk, forgattunk, ágyat húztunk, pelenkáztunk, kentünk, masszíroztunk. Ő két évtized után sem fásult el, gyöngéd szavakkal és mozdulatokkal babusgatta a tisztán tartott, gondozott betegeket. Nekem nagyon köszönte a segítséget. De a 9-esbe ne menjek be! Nővér és a felbukkanó pszichológus-lányka mondta, a bent fekvőért fölösleges már az ima is. Miért? Az osztályon tíz éve jelenlévő önkéntesekről még mindig azt gondolják, hogy unatkozó úri népség, akik csak teát kínálgatni valók? Vagy mert ők maguk ódzkodnak a a helyzettől? Benyitottam, a jól ismert önkívületi  zihálás... és nagyon rossz szag. A távozóban lévő lelki és testi kényelmére, tisztaságra már nem jutott az ápolónő figyelméből, reggel csak kitárta az ablakot a bűz ellen, hogy egy esetleg mégis bejövő, vagy majd a saját orrát ne facsarja annyira,  és magára hagyta a haldoklót. A halállal szembenézni tán sok évnyi munka is kevés lehet egy szépség-egészség-fiatalságimádó társadalomban. Megsimogattam a férfi homlokát, szűkebbre igazítottam az ablaknyílást, ne bántsa a télies hideg. Magamban elmondtam egy imát a könnyebb útjáért, és szaladtam a szomszéd szobába nénit hánytatni, kimosni, elmosni, lefektetni, betakarni, simogatni. Mire feleszméltem, már jó ideje lejárt a szolgálati időm, jó néhányszor átléptem valamennyivel a komfortzónámat, anélkül, hogy rágondoltam volna. Búcsúzóul még a nővér lelkét gondoztam egy számára kiborító ápolási élménnyel és a temetői látogatásával kapcsolatban. 
Feltöltött a tudat, hogy szükség esetén a határaimon túl is tudok segíteni, és mindez nem kötelező. Egyszer csak megint bent találtam magam az áramlásban. Órákig éreztem még örömet.



Beszélgetés közös nyelv nélkül


Tavaly arról ábrándoztam, hogy a Caminón leülök egy bácsi mellé, valami faluközepi közös kútnál, és együtt ücsörgünk ott naphosszat egy árva szó nélkül. Mégis úgy kelek majd fel onnan, hogy minden fontos dolgot megbeszéltünk. Végül se az akkori, se a második utamon épp így, épp ez nem történt meg. 
Ma a kórházban alig volt beteg. Az egyik kórteremben feküdt egy cseh asszony,  kíváncsian szemlélt minden történést,  talán  kirekesztettnek érezte magát. Angolul egyáltalán nem, magyarul három szót beszélt, és valamivel többet értett. Mellé ültem, egy ideig fogtam a kezét, simogattam a vállát, s mikor felálltam, az szaladt ki belőlem, hogy "minden jó lesz". Magyarul köszönte meg, összemosolyogtunk, s láttam a szemében, hogy ő is tudja, valahogy minden jó lesz. 
Újabb bizonyságot kaptam arról, hogy a mély kommunikációhoz nem szükséges verbalitás. 

Buszon

Karácsony előtti tülekedés a kilencesen. Egy idős házaspár a velem szemben felszabadult ülésen foglalt helyet. A sárgás bőrű, kopottasan öltözött, aszott néni szemébe húzott sapkában padlóra szegezte tekintetét, halgattak. Egyszer csak a párja megkérdezte, nem kellett volna-e vizet hozniuk magukkal. "Nem, azt hiszem ma csak kemót kapok" - mondta az asszony az ablak alatti kapaszkodót szorítva, és fel se pillantott. Akkor rámosolyogtam, kezemet a kezére tettem. Csodálkozva rám pillantott - mint kit nem szoktak észrevenni -, majd újból le a padlóra, és sírni kezdett. Az ura rászólt, hogy ne sírjon, mire én, hogy "nyugodtan tessék csak sírni". Lebénult bal kezével nem érte el a kabátjában lapuló zsebkendőjét, elfogadta az enyémet. Oly halkan történt mindez, hogy a köröttünk álló fáradt tömeg tán észre se vette. Sírt, csak sírt a templomig, ahol kihúzta jobb kezét az enyémből, keresztet vetett. Feltolta a sapkáját, felemelte a fejét és elmosolyodva körülnézett. Megcirógattam az arcát, azt mondta "köszönöm", minden jót kívántam és leszálltam. Aztán felszálltam valahová... nem egy másik buszra. Még hogy áldozat haldoklókkal foglalkozni! Nem győzöm mondani, hogy tiszta önzés. Már megint feltöltődtem és lebegtem órákig. 





Eutanázia

Miért van az, hogy a négylábúaknál támogatjuk az euthanáziát, a kétlábúakat pedig kínlódni kényszerítjük? Emberségesebbek vagyunk a kedvenceinkkel, mint önmagunkkal? Miféle álszent istenkedés jogosít fel bennünket erre?

Apró korában csak tenyérben lehetett levegőzni vinni, míg meg nem kapta összes oltásait. Volt kacaj az utcán. Olyan pinduri volt, mikor megtaláltam, senki se tudta, királylány-e vagy királyfi. Így lett ő Mandula. Bábozni lehetett vele, szekrényajtó volt a paraván. A régi bogár-autóban ő szolgált bologatós kutyaként. Egy kiállításmegnyitón ketté szakadt a nép, kialakult a Gross Arnold és a Mandula rajongói köre. Boldogan nevelt cicakölyköt és a Bori kutya vizilovait is. Szájában vonszolta a majdnem akkora gyerekeket a házába, és peckesen védte őket etetéskor a falánk anyjuktól. Autoimmun-betegként nem volt ajánlatos őt szaporítani, de annyira vágyott rá, hogy sokszor produkált álterhességet.
Aztán jöttek azok a fura dudorok a bőrén, majd a hátsóján, legvégül a pofijában. Azonnali operációt javasoltak, csipője szétfűrészelését, állkapcsa csonkolását... Persze egy sebész műteni akar, ha aggastyán a páciens, ha fiatal,  ha van remény, ha nincs. És érkezett a nyomás sokfelől, hogy egy jó gazda az orvosra hallgat... Na erről meg kell kérdezni a kiskutyát is! Nem kéri, köszöni szépen. És vidáman élt még hét hónapon át az elöl-hátul egyre csálébb eb. Nyáron rövidszőrűre nyírva még mindenki kölöknek nézte.
Egy éjjel bekövetkezett, amit jósoltak, nem tudott pisilni. A reggeli sétánál pedig találtak egy halott cinkét, ami gazditársam számára jel volt. Nagymamája halála előtti órákban halott galambot talált az erkélyen, édesanyjáé előtt pedig halott kisegeret az aluljáró lépcsőjén,  nyomban vissza is fordult, iroda helyett a kórházba ment, még épp idejében. Most tehát megkérdezte a kiskutyát - azon a nyelven, amelyiken csak ő tudja -, hívja-e az állatorvost. Mandula helyeselt. Otthon megbeszélték ők ketten, hogy most már itt a vége, és érkezett a telefonhívás, hogy menjek. Este csöngetett az orvos, és az egész nap kókadozó, szemhunyást sem alvó - csak lábfejemen egy-egy percet bóbiskoló - Mandula felpüffed pocakkal is farokcsóválva szaladt elé, örömmel üdvözölte, mintha még csúcsformában lenne, s mintha nem utálta volna a rendelőt orvosostúl, kínzó vizsgálatostúl, hanem épp mindig rajongott volna a dokiért.  A szobában is boldogan ugrált mellette. Tudta. A legkülönösebb mégis az volt, hogy a mindig bizalmatlan Körte cica nem bújt el, Mandula és az orvos körül szaglászott, a kutyus mellé hevert a kiterített lepedőre. Ahol is az első inyjekció hatására végre eleresztett mindent Mandu, ami a hólyagját feszítette. Egy cica és két gazdi feküdt a tócsa mellett, simogatva, körülölelve a pilledő jószágot. Második injekció a szívbe, már tiszta, száraz lepedőn, s hiába lestük, a hályogos szemekben nem láttuk a lélek elillanását,  pedig annak idején Borinál elkapható volt a pillanat. 
Aggódtam az orvos miatt, de le a kalappal előtte (is, ahogy néhány évvel korábban ama másik előtt). Vagy tán az állatovosi egyetemen komolyabban veszik ezt a dolgot, mint az emberorvosin? Csendben  ücsörögve, türelmesen várt az elalvásra, végül kiosont a sötét konyhába, s a keze alá hajló cicát (!) simogatta, míg mi hangosan sírtunk bent. Megvárta, hogy a kiskutyát bepólyáljuk, bejött, karjába vette, s lent a kocsija hátsó ülésére tette, egy ott heverő könyvet dobva a csomagtartóba. Persze nincsenek illúzióim. A tudós kíváncsiság ha életében nem, holtában hozzáfér a késével. Ám a föld fagyott, nem temethettük el kedvelt szigetünkön... és úgyis "csak a teste".
Aztán megérkeztek a kérdések, melyek az emberiség létezése óta mindig beköszönnek, filozófusokhoz, teológusokhoz, egyszerű halandókhoz - így hozzám, rutinos halállal találkozóhoz is. Mert mikor a már élettelen kis fejet igazgattuk a pólyába, nem éreztünk semmit, akár idegen tárgy is lehetett volna. Mi az élet? Energia? Ha az, hová tűnik egy pillanat alatt? Energiagömbként körülöttünk marad, vagy szétszóródik? Na és a példázat az olajmécsessel meg a lángjával, hogy ugyanaz marad-e vagy sem... Közben persze hálát éreztem, hogy két kutyám tizennégy illetve tizenöt évig osztotta meg velem életét.
Másnap belefogtam az elmaradt pálferis hanganyagok hallgatásába. Az idei első története "véletlenül" éppen egy megrázó kutyás.... a kutyamennyországról, hiszen minden teremtmény a megdicsőülésre vár. Hát ezért se fogják megdicsérni a püspökei, nem igazán passzol a dogmatikába, nekem azonban éppen jólesett. Posztot is írtam egy közösségi oldalra, képet keresve azt gépeltem a gugli barátomba, hogy "dog heaven". És "véletlenül" olyan kép jelent meg első találatra, mely éppen olyannak ábrázolja az odaáti létet, amilyennek én képzeltem korábban, Bori halála után. Boldogan szaladgál egy virágos réten, füle lifeg a menetszélben, háttérben kis ház, ahol egy kedves rokon süti a kuglófot, neki is. Ilyen meseképekkel vigasztalja magát az ember. Sebaj, csak hagyják... Őket is vidáman lifegő fülekkel réten szaladgálni.

Legyetek békések és boldogok!



Aum

Zihálva kapkodta a levegőt. Szeme félig nyitva, de a tudata már máshol járt, pár órával  előrement, utat törni a léleknek. Mellé ültem, megérintettem a kezét, egy darabig csak néztem. A szekrénykén szentkép, ezüst kereszt, ám valamiért egyetlen vonatkozó imádság se jött a számra. Azt vizualizáltam, hogy angyalok segítik át a lelkét. Aztán eszembe jutott, mi lenne, ha elzengetnék néhány om-ot. Halkan, szinte csak magamnak duruzsolva. Jó lehet a mostanában kissé elhanyagolt asztmámra is légzéskontrolnak. Hát fogtam tovább a kezét és mormogtam. Egy idő után megtaláltam a ritmusomat, rövid belégzés, hosszú kilégzés... Egyszer csak felfigyeltem, hogy minél tovább tartom ki a zengést, annál lassabban, nyugodtabban lélegzik ő is. Jódarabig maradtam, aztán átmentem a szomszéd szobába, megkértem az ottani, korábban megkedvelt beteget, ha úgyis annyit mászkál éjjel, nézzen át, egy-egy pillanatra cirógassa meg a néni karját. Jószívvel vállalta. Délutáni váltótársaimnak is említettem. Hazafelé megint légpárnán siklottam...
Kórházi körülmények között ritkán van mód végigkísérni a - többnyire hajnalban - távozót.  Mégis remélem, a néni érezte, hogy nincs teljesen egyedül. 
Én pedig igazán többet zengethetném a teremtés hangját. Az asztmámnak is jót tenne. 




"Haldoklom, na és?"

A bácsi kilencszáztizennyolcban született. Mindössze egyetlen mondatot ejt arról, hogy rákos, és máris negyvenháromban találjuk magunkat, ahonnan csak egy ugrás ötvenhat. Mert milyen örömteli, hogy kényelmes, tiszta ágya  van, tető is felette, az ablakból zöld parkra látni, nem szól légiriadó, nem lőnek, nem kell a hatalmasoktól és még a szomszédtól is félni, éhezni... Hiszen az imént is milyen finom, meleg levest hoztak! 
Minden napnak örülök, hogy ezt is megérhettem. - mondja fogatlanul, jókedvűen. Huncut mosolyából ezt olvasom ki: haldoklom, na és?
Már megint szinte repülök hazáig. Aztán körülnézek: mi bajom van nekem, mire is panaszkodom? Minden milyen relatív...


Két agyfélteke és a kínaiak (2013.12.06.)

Újpest, reggel, tíz kilóra tömött válltáska, és én már az első aluljáró lépcsőjén, felfelé félúton kifulladtam, meg kellett kapaszkodnom, pihennem egy sort. Aznap még várt rám a Teréz körút, a Moszkva tér, Óbuda, az Ecseri út és Kőbánya, no meg számtalan intézni való a pénteki tülekedésben. Holmim délután még egy szatyornyi hétvégi bevásárlással gyarapodott, darth vader-i hangokat kibocsátva vánszorogtam velük keresztül-kasul a városon.
Hol is írtam, hogy a Caminóhoz láb se kell, az élethez pedig normálisnak mondott tüdőkapacitás sem? Meg hogy milyen sziporkázás lenne, ha az agyam még oxigént is kapna? Haha.. Ötvenszázalékos légzésfunkcióval még végigbandukoltam két zarándokutat, harmincnyolccal egy hete a Gugger-hegyre alig bírtam fölkúszni, most pedig néhány lépcsőhöz is kevésnek bizonyult. Egyszóval talán mégse ártalmas, ha rendben van az ember. Fuldokló agyamba mindenesetre néhány önsajnáló villanáson túl gondolat semmi nem jutott. Mit mondjak: szokatlan állapot. 
Délután hosszan beszélgettem két kemoterápiás beteggel, egyikükkel vizit által se zavartatva magunkat, lelkesen a kertészkedésről.  Annyival többet hallgattam, amennyivel az ő ötszáz négyzetméternyi birtoka nagyobb az én negyven négyzetméteres kertecskémnél. De legalább ültem. Aztán kezét cirógatva, halkan duruzsolva kísértem egy félórás darabon a szomszéd szobában haldoklót az útján. Zsibbadt elmém erőltetése ehhez se volt szükséges, a szinte szüntelen járatásban elfáradt fogaskerekek kényszerpihenőn voltak. 
Este nyolc, chi kung a város sokadik, és minden előzővel ellentétes pontján. Korábban érkeztem, s mivel a csoporttársaim más edzésről maradnak ott ilyenkor, kint a folyosón próbáltam valami bemelegítésfélét eszközölni. Mint fizikailag kímélő gyakorlat, jutott eszembe az agyféltekéket harmonizáló, egyszerre kétirányú mozgást megvalósító mozdulatsor. Egy másik edzés bemelegítésén tanultam, ám eddig még nem sikerült megvalósítanom. Most meg igen. El se akartam hinni, tekergettem bokámat, masszíroztam kézfejemet egyik oldalon, másik oldalon, egyik irányba, másik irányba, abba se akartam hagyni. Ám az ajtó nyílt... és ami eddig szintén nem fordult elő, az egész nap gyűlt fáradtságban a nem túl megerőltető chi kung-gyakorlatok mindegyikét félbehagytam, nem tudtam a szükséges ideig ismételni. Ha nem hoz hazáig egy csoporttársam, talán a Buddhista Főiskola valamelyik folyosóján éjszakáztam volna. Agyam és testem kondíciója a nullához közelített. 
Nem csak teszt mutatja, az élet is, hogy a két agyféltekémet közel azonos mértékben használom. A gond csak az, hogy nem egyszerre. Öt perc, öt óra, öt nap is eltelhet a kétféle reakció, működés között. Gondolom, most a takarékra állított agyi és fizikai hiperaktivitásom engedett utat  kis időre a harmóniának. Egy végsőkig kimerítő nap, mint meditáció... 


Reményvirágnak hívom. Másfél éve csak szüntelen virágzásában ismerem. Kizsarolt földben felkopaszodott,
 látszólag jelentéktelen, semmi kis növény az onkológián. Egyszer egy maréknyi friss földdel jutalmaztam adakozásáért.


Utolsó napom az onkológián (2014.05.23.)

Két önkéntes szervezetnél, hat év elfekvőben és két év onkológián töltött szolgálat után éppen ma, az utolsó napomon láttam először halottat. A haldoklás - és szerencsére a felgyógyulás - több stációját ismerem, ám a végével nem találkoztam. Mikor a szobához értem, már tele volt gyászoló hozzátartozókkal, a folyosóra is jutott belőlük. Az első ágyon lepedőbe burkolt test feküdt, éppen csak az egy pillanatra kitakart, aprócska asszonyarcot láttam. A másik ágyon azonban egy élő feküdt, riadt arca felkiáltójelként vonzott a béna testhez. A pici, zajos és zsúfolt szobában helyet szorítottam magamnak, leültem a néni mellé, akinek az érzéseire már nem jutott figyelem. Arra sem, hogy szomjas, tehát kezdésként megitattam. Megtudtam, hogy ma van  a születésnapja, ünnepi főzést terveztek az unokájával, azt is kitalálták már, hogy a féloldalra bénultsága  ellenére miféle pozícióban tudná elkészíteni a kedvenc süteményt - ezen halkan kacarásztunk, ami talán kegyeletsértés, ám akkor és ott legelőbb az élővel foglalkoztam -, de reggel hirtelen rosszul lett, és már megint, sokadszorra itt kötött ki. Aztán elmentek a gyászolók, és mi hallottuk, ahogy a folyosón telefonál a nővér: "van egy exitünk, vihetitek!". Azért ez engem is szíven ütött. Mintha egy zsák krumpliról lenne szó. Közben persze értem, hogy a napi rutin... Ezek után hogy hozzam fel megint a nénit az újabb rémületből? Hát ahogy magamat kiemeltem, avval együtt őt is, mert azt mondtam, egy kicsit maradjunk csendben, és magunkban búcsúztassuk el a szobatársát, ki-ki gondoljon arra, amit magának szeretne, akár hogy a fénybe megy, vagy bármi más biztatót, hiszen meglehet, hogy a lélek még itt van köztünk, és talán tanácstalan. Aztán még egy kicsit beszélgettünk a születésről, és arról, hogy valaha vegyész volt, ám mégse tudta felfogni, hogyan lesz egy apró magból százkilós ember. Mikor már indulni voltam kénytelen, rábíztam, hogy ezt a lelket nyugtatgassa, biztassa, s mint fontos küldetésben járót, tiszteletbeli hospice-önkéntesnek neveztem ki, az ajtót pedig kitártam, ne érezze összezárva magát a halott testtel. Reménykedem, hogy  a feladat is segített, és nem billent vissza a megtalált nyugalmából. 
Különös, mintegy keretes történet, hogy az első és utolsó onkológiai bejegyzésem is rendhagyó, talán illetlen, ám erőt adó kacagáshoz fűződik. A reményvirág ma is úgy virult a folyosón, mint mindig, mióta ismerem. Szép búcsúzás volt egy lélektől, és ettől a nyolc évtől.

(Utószó: Madárkával találkoztam még. A szokásos idő előtt néhány nappal visszakerült a kórházba, s mikor benyitottam hozzá, már nem volt tudatánál. Az apró szoba tele volt két gyerekkel és a férjével. Feltételeztem, hogy egy idős, megtört ember lehet az, aki négy gyereket egyedül nevelt az első felesége halála után. Ám egy szőke, jóképű, kisportolt, negyven körüli férfi ült bent, szemét le se vette a feleségéről, ahogy kérdésemre azt mondta, nincs szükségük semmire. Magukra hagytam őket. Megtudtam, hogy már reggel óta ott ült, csak a mosdóig mozdult, később azt is, hogy a késő esti végóráig maradt.)


6 megjegyzés: