Lehetséges, hogy Ehnaton fáraó orfikus, a boldogság birodalmának megteremtésére törekvő, monoteista, napkultuszos szellemisége (lásd. Hamvas: Orpheusz) évezredek alatt egy piperkőc, megalomán Napkirályon át az anyag kultuszába szállt alá, s ez manifesztálódott a barokk-rokokó versaillesi kastélyban? A szakrális művészet is úgy hígult világivá, ahogy az élet - a fakuló rítusokon át - fokozatosan elvilágosodott?
A művészet eredeti célja, hogy fel-/elemeljen a saját pozíciónkból, másképp láttassa velünk az életünket, a világunkat. Meglehet, hogy a kezdetektől fogva egy hiányt pótolt, az ősi kultikus szobrok már az emberben lassan elhalványuló felső kapcsolódást hivatottak kívülről megerősíteni. Ennek a folyamatnak talán valóban a gótika volt a csúcsa. Lehetséges, hogy amint egyre távolodtunk a szakrális élettől, a világi alkotások az ókortól fogva átszőtték a művészetet, a gótika fellángolása után pedig nem is hosszú idővel, a reneszánsz elvilágiasodással fenyegető korszakára válaszul, a barokk idején már a vallásos művészet sem feltétlenül az éghez akart felemelni, sokkal inkább az egyház intézményéhez odaemelni, odakötözni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése